"Vigyázz a szívemre... Ott hagytam veled"

Mit gondolsz?

Semmit.

A valóság, ez az undorító, tömény, nehéz, alattomos valami megint itt van. És nem szándékozik lelépni. Álmosító.

De élek. Ami valójában tökéletes. Önmagában. Egyedül. A Lét.

A többi... na a többi, az a járulékos borzalom.

El kell búcsúznom.

Ugye tudod, hogy meg kell tenned? 

Na ná.

Ebből áll ez a tökéletes valami. Ez a járulékos  borzalom.

És hiányozni fog. Mindenki. Beethoven szonátája, ahogy végigsüvít a világon, és az idő megáll... A hely, ahol összeszakadt a lelkem. Ahol nevetett... Ahol megpróbált talpra állni, ahol elesett, ahol végül feladta, ahol újrakezdte.

Ez nem én voltam. Soha nem lehettem volna. Egyedül lenni, az maga a tökéletesség. De semmit nem ér, ha nem láthatja senki.

Nyugi, még maradok.

Tudom. Kitartó vagy. Remélem tudod, hogy mindaz, amit el kell mondanom, kifejezhetetlen. Hogy képtelen vagyok megformálni a szükséges szavakat. Hogy nem létezik egyéb, csak a valóság, ami fullasztó, és hangos, és csodás, és fájdalmas, és kínzó és rémes és minden baj van vele... 

Fejlődsz. 

Ezer meg egy éve... Hát igen. Ilyen vagyok:)

Megismertem valakit. Hogy ki ő, valójában fogalmam sincs. Úgy értem, nem tudom NEKEM ki ő. Ha jobban belegondolok, nem tudom, miért jelent nekem egyáltalán valamit is...

Na mindegy. A lényeg, hogy megjelent, és az én egész jól alátámasztott világom úgy dőlt össze, mintha nemis ezen munkálkodnék pár éve. Ez az egy, ami rettenetesen dühített. És azt hiszem leginkább azért, mert nem tudom, mi történik. Nem tudom, miért történik, és mégannyira sem értem a dolgaimat, mint eddig. 

Egy jó darabig nem érdekeltek az emberek. Talán még most sem érdekelnek eléggé. Azt hittem megvagyok egyedül is. Néhány igazán jó barátom van, ők idekötöttek, de érdektelenségem még így sem volt eléggé korlátolva. 

Kicsi koromban is elég fura gyerek voltam. Gyakran csak beültem egy sarokba és figyeltem az embereket. Sosem szerettem belefolyni a dolgaikba. A legnagyobb baj az emberekkel, hogy túl emberiek.

Elbuknak.

Nem tudnak talpraállni.

És mindent túlkomplikálnak.

Na igen. És ebből biztos lehetek benne, hogy minimum egy kicsit emberi vagyok én is. Az általános tulajdonságok egy jó része az enyém is.

És most semmi sem olyan, mint rég.  

És egy csomó mindent érzek... Ez olyan, mint azok a tükörlabirintusok... Minden tükörnek nekimész. A végére fáj a karod, a fejed, sajog mindened, mintha minden egyes mögötted álló Te ugyanúgy érezne, és mintha mindez a tiéd lenne. 

Valmi nagyon hiányzik. És az egy nagyon jó barátnőm. Néha komolyan azt érzem, én túl félénk vagyok ehhez a világhoz. És senki sem hinné ezt el rólam. Miért nem?

Vajon valójában miért nem hiszem, hogy itt kellene lennem? Hogyan tudtam ekkorát zuhanni anélkül, hogy észrevettem volna? 

Nem figyelek eléggé a dolgokra. Pedig kellene. Nem élhetek örökké magamba zárva, de ha azonnal élnem kellene... nem tudom mi történik velem. Valóban nem tudom... egyszerűen nem tudom, hogy ez mi. Nem vagyok képes ésszel felérni. Én csak egyszerűen beteg vagyok. És nagyon félek, hogy hamarabb elmegyek, minthogy minden zenét meghallgattam volna, amit érdemes hallani. A zene valami egészen furcsak dolog. Stílustól függetlenül képes átjárni az embereket... Olyan mint egy jó lélek. Észrevétlen marad, de mikor elhallgat, mikor elmúlik, mindenki észreveszi, hogy volt ott valami, ami most hiányzik.

Fura, mi? 

Annyira szeretném visszakapni magamat... és mégsem megy. Ugye te Dörgő Vihar... az emberek mindent elveszíthetnek egy perc alatt. Miért fáj ez úgy mégis, ha mindent tudok róla? 

A élet olyan, mint egy zenekari kotta. Összetett. És nagyon nehéz megérteni. Csak keveseknek van olyan jó rálátásuk, hogy minden összefüggést felfogjanak. A zenét hallgatni, nem ugyan az, mint nézni a kottát. Sokszor nem tudod, melyik részt játsza a másodhegedűs és nem tűnik fel , hogy a fuvola és az oboa dallama mennyire összefonódott. 

Bezzeg, ha hiányozna belőle valami... Valami életféleséget kellene élnem, és nem vagyok rá képes. Nem tudok mindig olyan lenni, amilyennek lennem kellene. És nem tudom, hogy milyennek kellene lennem. Az élet valamelyest egyszer összefüggéseit gyakran nem akarom észrevenni. És néha nem vagyok képes élni. 

"Régen régen... Mosdó... ablakpárkány. Hideg. Nagyon hideg. Könnyek... Meleg. Nagyon meleg. Meghaltam. Félek... Minden érzés, amit valaha éreztem, és amit valaha éreznem kellett, meghalt. Nem volt erőm megmozdulni ott...ott az ablakpárkányon. Nem tudtam mozdulni. A lelkem nyújtózkodott egyet, hogy felkészüljön egy rövidke sétára. Éreztem, ahogy elrugaszkodna, hogy végleg elvigyen innen...

Kinyílt az ajtó. Beszéltek hozzám, és nem értettem. Minden meghalt. Könnycsepp. Fáj. Csak beszélt hozzám, és zavart. Nem akartam rá figyelni... Mennem kellett.

De nem engedett. Beszélt és válaszolnom kellett. De nem tudtam beszélni. Nagy nehezen megmozdítottam a fejem, és nyöszörögtem. Nem akartam beszélni, nem akartam mozdulni. Nem tudtam. A világ lassan körbevett. Az utálatos világ.  És újra ott voltam. Az ablakpárkányon. Hideg volt. Ezt éreztem. És éreztem ahogy az arcomon legördülnek a könnycseppek. És hogy nem akarok ott lenni. Nem engedett elmenni, de magamra hogyott egy kicsit. A lelkem viszabújt, jó mélyre, ahol meleg van még, és nem tudtam semmit. Nem éreztem semmit. Valami tompa gyűlölet még lángolt és némi fájdalom... de elvesztettem minden mást.

Nyomorultul éreztem magam, és félig halottnak.

Nagy nehezen megmozdultam. Még maradok." /Annabell_P/

Miért olyan furcsa valakivel álmodni, akivel még életemben nem találkoztam? Idegesítő, nem is furcsa. Marad utána mindig valami nagyon különös érzés. Mintha mi ketten összetartoznánk. Valahol a bazi nagy messzeségben. Na ja. Valami ilyesmi az én életem. De kérlek... ha már úgysem ismerlek, tűnj el az álmaimból... 

És a legjobb barátnőm... nem is írtam, mi lett vele. Mi lettvelünk. Persze a jórészét Futur néni megtartotta magának és csak Múlt bácsi mesélt nekem. Bár ne hallgattam volna végig. Ha az ember belegondol, mennyi  mindent nem bolygat pusztán azzal, ha nem gondolja végig.

Ha hagytuk volna haldokolni ezt az egészet, a maga tökéletes haláltusájában, szebb vége lehetett volna, mint így.  

Kedves drága barátnőm... Ne vedd zokon a búcsút. 6 év múlva, talán hamarabb, talán később, de egyszer besétálsz az ajtómon, én rádnézek, te zavartan-szomorúan elmosolyodsz, és minden úgy folytatódik, ahogy vége lett. Gyorsan és észrevétlenül.

Drága Verának most van az írsztep bemutatója. Sajna nem tudtam elmenni rá, mert nem vagyok valami jól.  De nagyon szurkolok neki. Tuti tök jól sikerül neki :)

Nos nagyjából most ennyi.

Beteg vagyok. Nagyon beteg. 

És ha egyik betegségből nagy nehezen sikerül is felépülnöm, követi azt egy másik.  

Nem megyek konziba. Azt hiszem nem tudnám végigcsinálni. Egy hete nem mertem még csak rá sem nézni a fuvolámra. Az én kicsi fuvolámra, ami egykor valamiért elválaszthatatlan kapcsolatot teremtett a lelkem és a nyugtató zene között. Most pedig?... Most már ettől is rosszul vagyok. A szó fizikai értelmében.

Senki sem tudja, mi is történt. Még én sem. 

Voltam, aki voltam. Azonban ez már nem én vagyok. A fuvola... miért???... Miért pont azt? Kicsi fuvolám, hát hogyan történhetett meg mindez?  Ha a fuvola nem... a zongorát már nem veszíthetem el. Nem. Azt nem vehetik el tőlem. Kérlek.... ne.  Az utolsó menedéke egy őrült világban egy beteg léleknek. Kismilliárdszor jobban fogok játszani zongorán, mint eddig. Ígérem. 

Zene...zene,...mit is jelent ez a szó....ha játszom, ha igazán én játszom, ha boldogan játszom, az egyszerűen leírhatatlan... Körbeveszi a síró lelkemet, megnyugtatja, és felemeli... meggyógyítja. Feltárja  a szívem, a legmélyére hatol az érzéseimnek... A zene olyan erős, hogy a könnyeim is követni akarják.. azt a hatalmat, amit ember meg nem érthet... amit a lélek szólaltat meg. Ami az érzéseket követi.

Az én zeném most dühös.  Döhös és szomorú. 

Tudod mit, kicsi fuvola?... Akár milyen beteg is vagyok, nem adhatom fel. Megtartalak, mert nélküled nem él tovább a lelkem sem.

Konziba megyek. Asszem. Na igen, én pont ennyire vagyok biztos a döntéseimben. Nem tudom, valójában miért ez lett a vége. Vajon lesz elég időm mindenre?

Folyton valami zenét hallgatok. Valmi olyan zenét, amit senki más nem hall. És ezért hanyagolom a barátaimat. Pedig ezt nem kellene megtennem. Ők fontosak nekem. De a zene lett az életem. Ezzel a döntéssel minden megfordult. És a zene amit hallok, az csak az enyém. Pedig szeretem ezeket megosztani másokkal, de ezt nem tudom. Igaz azt hiszem kénytelen leszek valamivel felületesebben játszani, mint eddig, mert néha nagyon furcsak érzések ütnek át az általam játszott darabokon, amikkel nem tudok mit kezdeni. Ismerem őket, nagyon is ismerem. De nem akarom, hogy mások is hallják. Nem azt nem engedhetem.

Talán túl büszke vagyok mindehhez.

Valamivel közelebb kerültem egy olyan világhoz, ahol... ahol nincsenek ott a barátaim. Fura. De azt hiszem meg kell szoknom. Ez magányos világ, azt hiszem.

Mennem kell... Gyakorolok még egy kicsit, és még tanulnom is kell. Az élet furcsa fordulatai... Szédítő.

Semmi  értelmes nem jár a fejemben. De tényleg. Azért halogattam idáig a blog-firkálgatást, mert nem hittem, hogy jó ötlet lenne így írogatni a semmiről... Aztán rá kellett jönnöm, hogy értelmesebb gondolataim nem lesznek még egy jó darabig, akkor  meg tök mindegy, és most  úgy sincs mit csináljak. Erdélyben vagyok. És tulajdonképpen nem is csinálok semmi érdekeset. Kedden hazamegyünk, és akkor se fogok semmit csinálni...

Összevesztem a fél világgal, de most legalább jól érzem magam. Mindjárt megőrülök... Itt csak és kizárólag német adók jönnek be. Na jó, román is, de az... az nem lényeg. Szóval a német már... fáraszt.

De ha jól tudom ezen kívül nem sok érdekes történt velem. Bár jó rég írtam utoljára... Vissza kéne már térnem.

Rég nem írtam semmit. Úgy értem tényleg semmit. Nem csak ide nem, de máshová sem nagyon. Na mindegy. Be kell fejeznem valamit, mielőtt bármi mást folytatnék. Van egy-két lezárandó fejezet még itt. Azokat kell befejezzem.

Hűűű.. Rég írtam. Kb így kezdek mostanság minden napló bejegyzést is. A latin érettségi egyik felén már túl vagyok az osztály egy jó részével együtt. Aztáááán... Alig győzöm a sok faktot meg minden ilyesmit. Fáradt vagyok, nem tudom magam kialudni, zavar a fény, és elegem van mindenből. Álmos egy életem van és lesz is, ha ez így megy tovább.

Vasárnap mehetek vissza a suliba és kezdhetek mindent előröl. Már most unom.

De legalább a barátaim még a régiek. Eszméletlen jó velük tölteni az időt. Csak néha elfog egy fura érzés. Sehogy sem tudnám megmagyarázni, csak... olyan... fura. Na ezt jól megmondtam. Mindegy, hagyjuk is.

Az élet sosem marad mag átlagosságában. Mindig egyre több és több dolgot talál ki, hogy ne unjunk rá. Kitartó, hogy mit ne mondjak. 

Hajjaj, asszem most mennem kell. Eszembe jutott az a rengeteg tanulnivaló, ami van olyan paraszt illedelmes és csak rám vár.

Na még mindig itt vagyok. Vagyis gondoltam jelentkezem. Van még kő keményen 5 napom a suliig. Meg a latin és matek tábor. De menő lesz! Ha tudnám, tutira visszatekerném az időt nyár elejére. Csak ne kelljen visszamenni a suliba... Léééégyszi!!!

Okés, a barátaim na ná, hogy hiányoznak, de ez nem jelenti azt, hogy mindent egyben akarok kapni... Ez olyan, mint a... Mint az a csokis-vaníliás fagyi, amit a tűzlépcsőn ettünk, nem is olyan nagyon régen :D Mindenkinek mind a kettő feléből kellett ennie ahhoz, hogy mindenkinek ugyan annyi jusson a két félből... Ja. Szóval, ha van olyan elvetemült lélek, akinek a suli hiányzik, akkor ne csak tanuljon, hanem  a barátaival is találkozzon... akinek meg csak a barátai hiányoznak, nos ő... ő benézte. 

És asszem én is benéztem. Hogy fogok én hozzászokni a 8 órás alváshoz... Néha még annyi sincs. Na hát én ezt full tuti, hogy nem fogom kibírni.

És ráadásul hozzá vagyok ahhoz szokva, hogy gép meg net, az van akkor amikor kell, és nem egy nap fél órában... Akkor legalább azt engedjék meg, hogy laptopunk legyen. De persze ezt sosem fogják megengedni... Na mindegy. Ja és kíváncsi vagyok, ha a sulink hogyan fog váltani az eddigi szigorú külön fiúk külön lányok elven az elemiben. Nos legalább lesz min szórakozni... Szokatlan lesz, nem mondom. 

És már megint nem írtam semmiről. Na mindegy. Szóval az a lényeg, hogy annyi minden megváltozott hirtelen, hogy nem vagyok benne biztos, hogy csak a barátaim kedvéért egy helyben maradnék. De talán mégis. Már nem is kell sokat várni, hogy kiderüljön. Talán nagyot fordul az életem, talán egy helyben marad. 

Hogy a jóég áldja meg ezt az egészet, hogy nem tudok semmit. Uh. Mindegy.